Sokáig azt hittem, hogy a döntéseim kizárólag rólam szólnak. Hogy én vagyok a sorsom kovácsa, én választom meg, merre haladok, kit szeretek, hogyan élek. Aztán egy nap, egy családállításon valami mélyebbel találkoztam. Egy érzéssel, ami nem az enyém volt. Egy fájdalommal, amit nem én éltem át – mégis én hordtam.

Ez volt az a pillanat, amikor először igazán megértettem, mit is jelentenek a családállításban gyakran emlegetett „mintázatok”.

Mi az a mintázat?

A családállítás nyelvén a mintázat olyan ismétlődő viselkedés, érzés vagy élethelyzet, amely gyakran nem tőlünk ered, hanem egy korábbi generációból öröklődik tovább – tudattalanul. Egyfajta láthatatlan hűség a családi rendszerhez. Például:

• újra és újra hasonló kapcsolatokat vonzunk be,
• nem engedjük meg magunknak a boldogságot, mert a családunkban a szenvedés volt a norma,
• olyan sorsot viszünk tovább, amely valaki másé volt, például egy elvesztett testvéré vagy nagyszülőé.

Ezek a minták nem „hibák”, és nem is ítéletek – sokkal inkább hídak a múlt és a jelen között. A családállítás módszere segít ezeket láthatóvá tenni, és ami talán még fontosabb: segít elkezdeni leválni róluk.

A felismerés felszabadító

Számomra a mintázatok felismerése nem csupán fájdalmas volt – hanem mélységesen felszabadító is. Mintha végre értelmet nyertek volna bizonyos érzések és viselkedések, amelyek addig csak zavart keltettek bennem. A harag, amit nem tudtam hova tenni. A kapcsolati mintáim, amelyek mindig ugyanoda futottak ki. A nehezen megfogalmazható belső korlát, amit nem értettem, csak éreztem.

A családállítás ebben nem ad kész megoldásokat. De megmutatja a térképet. Megmutatja, hogyan kapcsolódunk a családunkhoz – akár tudunk róla, akár nem. És ha egyszer már rálátunk ezekre a mintákra, akkor van lehetőségünk arra is, hogy új mintát kezdjünk el írni. Sajátot. Tudatosabbat. Szabadabbat.

Visszanézni – hogy előre tudjunk lépni

Hiszem, hogy az önismereti munka – legyen az családállítás, terápia vagy más út – nem arról szól, hogy „javítsuk meg magunkat”. Hanem arról, hogy visszanézünk. Meglátjuk azokat, akik előttünk jöttek. Megértjük, mit hordoztak, és mit adtak tovább – sokszor szeretetből, de nem mindig tudatosan. És aztán megköszönve, amit lehet, továbbmegyünk. Már nem vakon, nem ismételve – hanem saját lépteinkkel.